Tejes

Ebben a nevenincs városban érdekesnek lenni veszélyes. Elbeszélőnk, középső nővér mindent el is követ, hogy édesanyja előtt titokban tartsa talán-fiújával való kapcsolatát, a közösség előtt pedig azt, hogy Tejes megkörnyékezte. Ám amikor a sógora, első sógor neszét veszi a vívódásának, szárnyra kap a szóbeszéd, és középső nővér egyik napról a másikra „érdekessé” válik. Pedig éppen erre vágyott a legkevésbé. Mert aki érdekes, arra odafigyelnek, és akire odafigyelnek, az sehol sincs többé biztonságban. A Man Booker-díjas Tejes a pletykák és a szóbeszéd regénye, a hallgatás és a szándékos meg nem hallás regénye – a végzetes következményekkel járó tétlenség regénye. A macskák nem rajonganak, mint a kutyák. Nem érdekli őket semmi. Soha nem lehet rájuk támaszkodni egy emberi ego megerősítéséhez. Járják a maguk útját, csinálják a dolgaikat, soha nem alázkodnak meg, és soha nem kérnek bocsánatot. Soha senki nem találkozott olyan macskával, aki bocsánatot kért, és ha megtette is, nyilvánvaló, hogy nem volt őszinte. Ami a döglött macskákat illeti – a szándékosan, magától értetődően megölt macskákat –, olyanokat sokszor láttam. Gyerekkoromban láttam őket, amikor a macskák parazitának, felforgatónak, boszorkányszerűnek számítottak, amikor ők jelentették a bal kezet, a balszerencsét, a nőiességet – bár soha senki sem vette célba a nőiességet, csak részegen, s később a részegségre hivatkoztak mint okra, ha az erőszakot valami boldogtalan nővel szemben alkalmazták. Férfiak és fiúk ölték a macskákat, vagy legalábbis rugdosták és hajigálták őket kővel. Ez is azokhoz a dolgokhoz tartozott, amik csak úgy megtörténtek, úgyhogy az ember szóvá sem tette, ha döglött macskát látott. Részlet a regényből