Lelked szélfútta madártoll

Képzeljünk el egy 20 év körüli ifjút a világ tetején (Tibetben), napközben dalai lámaként, istenkirályi trónján ezerszobás királyi palotájában (Potala), éjjel pedig az ivók, fogadók, bordélyok törzsvendégeként, aki saját költeményeit énekli az éjszaka lányainak. Az ifjú népszerű, istenként tisztelt uralkodó, s ugyancsak népszerű szerető, ünnepelt költő. Az emberek úgy érzik, az ő nyelvükön, az ő életükről szólnak a versei. Hamarosan országszerte ismerik és éneklik a dalait, Lhászában, a fővárosban pedig együtt mulatnak a költővel. A szerelmi élményeiről olykor nyersen, profán őszinteséggel valló ifjúról nem is sejtik, hogy ő maga a dalai láma. Sorrendben a hatodik, Tibetben minden földi és égi hatalom egyszemélyes birtokosa, a könyörületesség bodhiszattvájának háromszáz évvel ezelőtti földi megtestesülése. Az ő verseit olvashatjuk ebben a kötetben, amely az ázsiai irodalom olyan alapművének számít, mint Európában Shakespeare vagy Goethe alkotásai.