Ilyenek voltunk

Ilyenek voltunk, s mivé lettünk? Nehéz meghatározni Fábián Tibor Ilyenek voltunk című kötetét. Már a bevezető megosztja velünk a talányt, hogy nosztalgiázunk-e a százvalahány oldalon, vagy reális korrajzot vehetünk kezünkbe. Haladva az olvasással kimondható: hol az egyik, hol a másik feltevés az igaz. Belinszkij Puskin Anyeginjét az orosz élet enciklopédiájának nevezte, jogosan, aki nem tévedt muszka földre, az is megismerhette egy ültő helyében az áporodott, de zseniket adó társadalmat. Fábián művét nem jellemezném ilyen nagy szavakkal, pedig adódik némi párhuzam. Az írástudó egy panoptikumba ülteti be az olvasót. Nem ereszti bő lére a megfogalmazást, Örkény István Egyperces novelláit idézik a lapok, de irodalomból megtanultuk, hogy sokszor egy epigramma felér egy regénnyel. Az író világának közepe Fugyivásárhely, ahol erdélyi utaimon százszor végigrepesztettem, de csak e sorok késztettek megállásra, ha lélekben is. Fábián keze nyomán életsorsok bontakoznak ki. Visszatérő motívum az idő múltával egyre szebbé váló gyermekkor. Óvodás, iskolás évek sejlenek fel, az emlékező elidőz egy tárgynál, egy személynél, történetnél, majd tovább baktat. A barátok mintha Mark Twain könyveiből léptek volna elő, oly élőek. Az időseknek szentelt oldalak vágyakozva sugallják: akkor még az öregeknek is volt becsületük. Az elmúlás gondolata tárgyakban és személyekben is felszínre tör. Egyik fejezetnek Nyári fényképek a címe, de ez ráillik a legtöbbre is, hiszen a részletek egy vízió írásos lenyomatai. Meghatározó a történetek évszakhoz való kötődése, a nyár viszi a prímet, s teszi széppé a visszaemlékezést. A kisebbségi lét hendikepjét kiegyensúlyozza az önkény, ami az ott élőket egyformán sújtotta. Napok jönnek-mennek, a sorban állásokban eltűnik az idő, nem kell rohanni, talán a meditáció még az ácsorgó javára is válik. Az író Isten szolgája, így a hitről a sorok között ír, az ünnepek bearanyozzák az emberek egyhangú életét. Az embertelenségben is sokan meg tudták tartani emberségüket, ebben segítettek a barátok, a család. A gondolatsor a rendszerváltással ér véget, más, új világ kezdődik, s a régi elszürkül. Minden bizonnyal a fényképalbumok fekete-fehér fotói is ludasak ebben. De nem az író számára! Talán réveteg múltidézésből, talán a fiatalság egykori varázsából színezi ki a megfakult képeket, melyek megelevenednek, kifényesednek. Élmény volt olvasni a sorokat. Letéve a kötetet elhatároztam, hogy legközelebb nem vágtatok keresztül Fugyivásárhelyen, megállok a sportpályánál és az iskolánál, benézek a templomba, s a boltban a pult alá sandítok, hátra hever ott egy elbújt cukorka, a gyermekkor édes emléke. Csermák Zoltán