1868 tavaszán három izgatott fiatal lány siet titkos találkozóra a pétervári Vaszilij-sziget kis, tömjénszagú templomába. Nem kalandot keresnek, hanem férjet. Olyan férfit, aki hajlandó névházasságot kötni valamelyikükkel, így mindhármuk előtt megnyílna a vágyva vágyott lehetőség: külföldre mehetnek tanulni. Hazájukban ugyanis egyetlen felsőfokú intézmény sem vesz fel nőt a hallgatók sorába, Nyugat-Európában több az esély. A templomban már várakozik a férjjelölt, akinek csak választania kell a lányok közül. Vlagyimir Kovalevszkij a legfiatalabb kisasszonyt, a szürke kis verébfiókát, Szonyát választja. És Szonya elindul az úton, amely sok gáncsot, buktatót és nagyon kevés boldogságot ígér. De ő konok kitartással eléri a célját, nő létére szerelmes hivatásának élhet: világhíres matemetikus, a stockholmi egyetem professzora lesz. „Boldog vagyok, ha Szonyáról beszélhetek, írhatok. Életrajzsorozatom legkedvesebb alakja” – vallja hősnőjéről Kertész Erzsébet.

Olvass bele!
Részlet a műből:

(...)
„Tudod, galambocskám, a számoknak külön világuk van – mondotta –, szigorú és zárt világ, amelyben megváltoztathatatlanok, örök érvényűek a törvények. Boldog az, aki eljut ebbe a világba. A számok nem csalnak meg soha senkit, a számok nem okoznak senkinek sem fájdalmat, aki közöttük él, annak nem fáj soha semmi”(...)
Szonya már az első hetek után feltűnt nemcsak a professzornak, hanem a diákoknak is. Ott ült mindig az első padban, szemét le nem vette a tábláról, nem nézett sem jobbra, sem balra, csak figyelte áhítatosan az előadásokat. Most is gyakran volt az az érzése, hogy mindazt, amit itt hall, már valahol hallotta. A szöveg ismerős. Egy alkalommal Königsberg professzor hosszú levezetésbe kezdett, és már az elején eltévesztett egy előjelet. Szonya, aki feszülten figyelt, azonnal észrevette a hibát. Belepirult izgalmába: merjen-e megszólalni? Úgy érezte, képtelen lenne ennyi ember előtt egy hangot is kiejteni.
A képletek szaporodtak a táblán, de az eredmény sehogyan sem egyezett. Königsberg észrevette, hogy valahol hiba csúszott a számításba. Végignézett a hallgatókon, s a szeme megakadt Szonya beszédes pillantásán.
– A levezetésben valahol hibának kell lennie – szólalt meg a professzor –, meg tudná valaki mondani, hol követtem el a hibát?
Néhány pillanatig csend volt. A teremben Szonyán kívül senki sem vette észre a hibát. Königsberg újra Szonyára nézett, bátorító, biztató tekintettel.
Szonya nagy lélegzetet vett és felállt.
– Nos, asszonyom, fáradjon ki a táblához! – mondta a professzor. Szonya keserves erőfeszítéssel tette meg a néhány lépést, amely az első padtól a katedráig vezetett. De amikor kezébe vette a krétát, és szembenézett a képletekkel, megnyugodott. Itt, a számok világában, itt már nem érheti baj.
– A harmadik sorban a zárójel előtt mínusz előjelet alkalmazott a professzor úr – mondta –, ezáltal nem Y-b koefficienst kaptunk, hanem egyszerűen Y-t. Ha megváltoztatjuk az előjelet, akkor…
És Szonya már sebesen írta is a számokat. Pillanatok alatt szaporodtak a képletek, és mire tele lett a tábla, kész volt az eredmény.
– Köszönöm, asszonyom – mondta Königsberg, és kezet fogott Szonyával. Ő pedig lángvörösen állt, a nyakában levő kis aranyérmet babrálta zavarában.
A hallgatók viharos tapsba fogtak. Szonya megrettenve kapta fel a fejét.
– Ne ijedjen meg, a kollégák elismerésének kifejezése ez csupán – nyugtatta meg Königsberg. – Bár lehetne talán kicsit csendesebb is – tette hozzá.(...)
– A múltkor azt mondottam, hogy magánórákat nem adok, csak a legritkább esetben teszek kivételt, csak a legtehetségesebbekkel foglalkozom.
Újra csend lett, a falióra ketyegett csak egykedvűen. Szonya érezte, hogy most dől el a sorsa. Ha ez a komor tekintetű férfi tanítani fogja, továbbjuthat, ha nem, búcsút mondhat mindennek, ami matematika…
– Csak a legritkább esetben teszek kivételt – ismételte Weierstrass –, mert csak a legtehetségesebbekkel foglalkozom. Az ön esetében – kivételt teszek!(...)
Szonya bámulatos felfogóképessége, tehetsége, új meglátásai egészen elbűvölték Weierstrasst. Nem mondta Szonyának, menynyire zseniálisnak tartja, nem akarta elkapatni. Még sohasem volt tanítványa, akiben ennyire eleven teremtőerőt érzett volna. Alig pár hónapi tanítás után bizonyosra vette, hogy valami egészen újszerű felfedezéssel fogja gazdagítani a tudományos világot.
…Weierstrass kétkedően ingatta a fejét. Arra gondolt, hogy minden évszázadban talán csak egy olyan tehetség születik, mint Szonya, sőt elmúlhatnak évszázadok, amikor egy sem akad hozzá hasonló. Merőben véletlen, hogy ez a fantázia, intuíció és teremtőerő egy törékeny nő testébe szorult, aki mindehhez még szép és szellemes is.(...)
Harmincnyolc éves volt Szonya, a göttingeni egyetem doktora, a világ első női egyetemi tanára, amikor a szerelem minden boldogságával és boldogtalanságával együtt rászakadt.
(...)