Te jó ég!

"Ez képtelenség, én nem lehetek özvegy! Hisz az özvegyek szarukeretes szemüveget és molyirtó szagú kardigánt hordanak, ráncos a bőrük, Inci néni vagy Manci néni névre hallgatnak, és hetente egyszer összejönnek szintén özvegy barátnőikkel kártyázni. Én pedig még csak harminchat éves vagyok!" – mondja Sophie, akinek a férje rákban hal meg. A gyász első hónapjaiban Sophie képtelen reggel kikelni az ágyból, nekitolat a garázsajtónak, kilószám eszi a csokis kekszet, hagyja eluralkodni magán a depressziót. A hiány pótolhatatlan, és semmi sem lehet már ugyanaz, mint volt. De az élet megy tovább. Ahhoz, hogy Sophie visszataláljon régi önmagához, gyökeresen változtatnia kell az életén. Sophie-t megszeretjük már az első oldalakon. De képtelenség nem szeretni ezt az „özvegy Bridget Jones”-t, aki kiborulva fürdőköpenyben és rózsaszín nyuszis papucsban megy be dolgozni, és miközben mélyen gyászolja a rákban meghalt férjét, próbál talpra állni, és új életet kezdeni, új helyen, új emberekkel, új munkával. A hol finom öniróniával, hol fergeteges humorral átszőtt regény mélyen emberi oldalról, sallangmentesen járja körül a halál, a veszteség és a talpraállás témáját.