Az elszántak

Nehéz idők nehéz sorsú embereiről szól ez az először 1943-ban megjelent kötet. Már debütálásakor világossá vált, hogy Nyirő legfőbb írói erénye a tragikum sajátosan nyirői – módszereiben tömör, lényegre törő, hatásában katartikus – ábrázolása. E megállapítást Az elszántak teljes mértékben alátámasztja.

Az ember c. novellában a halott kislányát a koporsóban ruházat híján papírral lefedő anya – hogy az „ősi szokásoknak” eleget tegyen – másik hat gyerekének darabokra tépi egyetlen, titkon őrzött, leánykori selyemkendőjét, s színes zászlócskák gyanánt a kezükbe nyomja a temetés idejére. „Majd a temetés után újra elszedi tőlük, és megőrzi. Hátha majd valamelyiknek kelleni fog” – veti papírra Nyirő e már-már minimalista, töménységében felülmúlhatatlan sorokat.

Ilyen és ehhez hasonló nyomorúságos sorsokról ad hírt a szerző újabb elbeszéléskötetében. A maga nemében szinte mindegyik novella egy-egy sötét felkiáltójel az emberi létezés amúgy is szürkébe hajló boltozatán. Éppen ezért üdítően hat az időnként azért meg-megjelenő székely furfang, mint a végképp bealkonyulás hatékony ellenszere.

„Az egykori hősökből elszántak lettek” – állapítja meg az egyik korabeli kritikus. De mire? – merülhet fel jogosan a kérdés. A mindenkori túlélésre – üzenik a kötet darabjai.

És hát ki is érthetne ehhez jobban, mint a székelyek?