Kegyelem

Tőle kaptam az első csókom. Ő volt életem első szerelme. Kis gyufaárus lány, aki látta a jövőt a gyertya libegő lángjában. Szökevény, aki többet tanított nekem az életről, mint korábban, vagy akár azóta bárki. S amikor elment, az ártatlanságom is vele együtt vált semmivé.  Amint írni kezdem e sorokat, lényem egy része úgy érzi, mintha olyasmit ébresztenék fel a lelkemben, ami jobb, ha holtan és mélyen eltemetve nyugszik tovább. Ha nem is holtan, legalább mélyen eltemetve. Eltemethetjük ugyan a múltat, de a múlt sohasem hal meg. Annak a télnek az emléke úgy fonta körül a lelkem, akár a ház falán kúszó borostyán, amely addig növeszti indáit, míg húzni-vonni nem kezdi a vakolatot és a téglát.  Azért imádkozom, hogy a kínzó szorongatás ellenére is pontosan mondjam el a történetet. Emlékezetem, akárcsak szemem világa, meggyengült a hosszú évek során. Mégis, vannak olyan események, amelyeket egyre tisztábban látok, ahogyan öregszem. Egyet biztosan tudok: túl sok dolgot tartottak titokban akkoriban az emberek. Olyan dolgokat, amelyeket sosem lett volna szabad elhallgatni. És olyanokat is, amelyeket titkolni kellett.