"Tüzet viszek..."

Távoli elődeink aranyérméinek tűzáldozati szertartást mintázó tevékenységét érdemes belső tartalmak mentén vizsgálni, s összevetni máig élő-eleven évkörre íródó tűzszertartásainkkal. Vagy népmeséink tanulságaiból a nap és a tűz, az égbolt, továbbá a fény, a világosság, no és a tűzikovács egymáshoz tartozó függedelmét észrevenni és az előbbi példákhoz viszonyítani. És ezekben nem valamiféle "leszármazási" vonulatot, átvételt, "szállingózó kultúrjavakat" vagy épp különböző vallásfelekezetek specifikumát, annak másolatát kell keresgélnünk. A körülöttünk lévő világmindenség működésrendjének lenyomatai épülnek be, hagyatékozódnak tovább. A fenti és lenti, a kinti és benti, sőt a fenti és benti kapcsolatok "szószólója" most: a tűz és a füst. Mivel a megszentelt tűz nem aludhatott ki, az azt jelentette, hogy a házban mindig megszentelt tűz égett, vagyis a tűz szentségi mivoltához kétség sem férhetett.